Sokáig nem mertem ránézni a dátumra.
2026.
Valahogy túl távoli volt, túl homályos, túl "felnőtt".
Most már
nem az.
Most már látom, hogy közeledik – halkan, de biztosan.
És közben egyre több kérdést hoz.
Hol
leszek akkor?
Mit fogok csinálni, amikor a gyerekeim reggelente máshová indulnak, nem csak a
nappali sarkába?
Mikor már nem kell mindent mostazonnal, és újra lesznek perceim,
amik üresek. És nem azért, mert nincs bennük feladat – hanem mert várják, hogy
megtöltsem őket magammal.
Nem tudom
még.
És ez ijesztő is, meg felszabadító is.
Most még
gyakorlom a keresést.
Az elcsípett félórákat. Az olvasásokat. A hímzéseket. A mondatokat, amiket ide
írok.
Apró jelek, amikből talán egyszer kirajzolódik az a nő, aki 2026-ban majd azt
mondja:
„Igen. Ez én vagyok. És innen tovább tudok indulni.”
Nem célom,
hogy ugyanaz legyek, aki régen.
Nem vágyom vissza – inkább előre szeretnék lépni.
Másmilyen vagyok már. Mélyebb. Törékenyebb. És talán egy kicsit bölcsebb is.
És lehet,
hogy még nem tudom, ki leszek.
De azt már tudom, hogyan szeretnék lenni:
Csendesebben.
Tisztábban. Közelebb önmagamhoz.
Kérdés az olvasókhoz:
Te tudod
már, ki szeretnél lenni, amikor újra lesz időd?
És mersz-e keresni akkor is, ha még nem tudod, mit találsz?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése