Őszinte leszek: nem nagyon tudok olvasni.
Mármint úgy, mint régen.
Órákig, csöndben, kávéval, zene mellett, kizárva a világot. Az már nem az én
valóságom.
Most inkább így néz ki:
– Egy oldal reggeli kakaókeverés közben.
– Egy bekezdés, amíg a kislányom a kanapén rám mosolyog.
– Két mondat, aztán jön a „ANYAAA!”
– Egy könyvjelző, amit három nap múlva se találok meg, mert valaki kivette, és
lerajzolta rá Pókembert.
És mégis: olvasok.
A könyvek nem úgy vannak jelen, mint egykor – hanem úgy,
mint egy cinkos pillantás, amikor mindenki más elfordul.
Egy-egy befejezett mondatban érzem meg azt, hogy még vagyok. Hogy
nem csak „működöm”, hanem élek is valahol belül.
A könyvek beférkőznek a nap szélébe.
Nem uralják a napomat, de ott vannak – résként a fáradtságban.
Egy sor, egy gondolat, egy mondat, amit el tudok hozni magammal a
káoszba is.És néha ennyi is elég.
Nem a mennyiség számít, hanem az, hogy ott legyen egy sziget, ahol visszatalálok magamhoz.
Mert nem minden nap olvasok.
De amikor igen – akkor az a nap már egy kicsit enyém is.
Kérdés az olvasókhoz:
Te mikor olvasol?
És mit ad most neked egy könyv – az elmenekülést vagy a megérkezést?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése