Jane Austen: Büszkeség és balítélet – A női szellem szabadsága egy másik korban

Van az a könyv, amit egyszer elolvasol – és tudod, hogy soha többé nem leszel ugyanaz az olvasó, aki előtte voltál.

Nekem ez a könyv volt Jane Austen Büszkeség és balítélet.

 2005-ben, épp érettségi után. Egy ismerősöm ajánlotta, kicsit kétkedve fogadtam – nem voltam még Austen-világra hangolva. Aztán pár oldal után olyan volt, mintha kinyílt volna egy másik világ, amit mégis ismerősnek éreztem. Azóta már többször olvastam, filmen is láttam – mégsem kopik meg. Sőt: egyre jobban csillog.

 A történetet talán mindenki ismeri.

A jómodorú, gőgös Mr. Darcy és az öntudatos, ironikus Elizabeth Bennet szellemi párbaja, amit lassan vált fel a valódi vonzalom és felismerés.

De ami engem újra és újra megfog: Austen finom humora, rejtett társadalomkritikája és az a különös szabadságvágy, ami minden mondata mögött ott lüktet.

 

Mert ez a regény nemcsak szerelemről szól.

Hanem önismeretről. A női autonómiáról. Az előítéletek levetkőzéséről.

Arról, hogy merünk-e hibázni, látunk-e túl a látszaton, és tudunk-e változni.

 

Austen világában a tánc, a teázás, a kastélylátogatás – mind csak díszlet.

A valódi történet az emberek közti gesztusokban, elhallgatásokban, félreértésekben és megvilágosodásokban zajlik.

 

Eliza és Darcy nem ideális hősök.

De valóságosak.

És valahol ezért olyan megrendítő és felemelő a történetük: mert azt üzeni, hogy lehet újraírni magunkat, ha van bennünk elég bátorság.

Megérteni, elengedni, odafordulni – és szeretni.

Ha sosem olvastad, mert réginek, porosnak hitted – adj neki egy esélyt.

Ha már olvastad, olvasd újra.

Másként fog szólni. Mert te is más vagy.

 

És néha ez a legjobb az olvasásban:

amikor egy régi történet újra megtanít arra, ki is vagy most.