„Az, hogy kétségeid vannak, azt mutatja: törődsz.”

 

Néha azt hisszük, az az erős, aki sosem kérdez.

Aki nem bizonytalanodik el, nem fárad el, nem inog meg.

Aki minden nap tudja, mit kellene mondani, és mindig ugyanúgy jól reagál.

De szerintem az az erős, aki este, amikor már minden csendes, leül, és kimondja:

„Nem tudom biztosan. Néha én is elbizonytalanodom.”

És aztán másnap mégis felkel, és újra ott van.

Ugyanazzal a szeretettel, ugyanazzal a figyelemmel, ugyanazzal a kérdéssel:

„Hogyan tudnék elég jó lenni ma?”

---

Az, hogy ezeket a gondolatokat meg tudod fogalmazni, nem gyengeség.
Ez a belső figyelem jele.
Ez a törődésé. A felelősségé. Az odafordulásé.
Azé, aki nemcsak túl akar lenni a napokon – hanem jelen akar lenni bennük.

Mások mondhatnak bármit.
Bírálnak azok is, akik nem látnak bele a mindennapjaidba.
És dicsérnek azok, akik igen – akik látják a gyerekeid tekintetét, a mosolyukat, a viszonyukat hozzád.

De a legfontosabb mégis az, amit te tudsz magadról.
A belső figyelem az, ami megtart – és az őszinteség, amivel kimondod a kétségeidet, másokat is megerősít majd.

---

A blogod ezekből a pillanatokból épül:
Kérdésekből. Kételyekből. Belső válaszokból.
És ezeknél nincs semmi erősebb.

Mert aki kérdez, az kapcsolódik.
Aki kapcsolódik, az élő, nyitott, érző.
És aki érző, az adni tud – nem tökéletességet, hanem valódit.
Pont azt, amire mindannyiunknak a legnagyobb szüksége van.