Amikor már a szívük előbb megérkezik a nyárba, mint az utolsó tanítási nap
Ahogy közeledik a június, valami
megváltozik. Nem egyik napról a másikra, hanem lassan, szinte észrevétlenül.
Reggelente egyre nehezebbé válik az ébresztés. Az iskolatáska valahogy mindig
nehezebbnek tűnik. A „gyere, indulnunk kell” mondatból vita lesz, a „csak még
ezt gyakoroljuk át” kérésből sóhaj, az addig lelkes gyerekekből pedig fáradt,
nyűgös kisemberek lesznek.
És ilyenkor sok szülő megijed.
Mi történt? Miért nem akar tanulni?
Miért lett szétszórt? Miért nem érdekli már annyira az iskola?
Pedig az igazság az, hogy
legtöbbször semmi baj nincs.
Egyszerűen elfáradt.
A gyerekek elképesztően hosszú utat
tesznek meg szeptembertől júniusig. Nemcsak a tananyagot tanulják meg.
Megtanulnak alkalmazkodni, figyelni, megfelelni, szabályokat követni,
teljesíteni, közösségben működni. Nap mint nap helyt állnak egy olyan rendszerben,
amely sokszor még a felnőtteknek is kimerítő lenne.
És amikor már egyre melegebben süt
a nap, amikor az ablakon túl zöld a fű, virágzik minden, és a levegő is nyarat
ígér – teljesen természetes, hogy a gondolataik már nem a munkafüzetek körül
járnak.
Ők már a szabadságot látják.
A nyári szünetet.
A strandot.
A biciklizést.
A késői kelést.
A nagyszülőknél töltött napokat.
A táborokat.
A fagylaltot.
És azt az érzést, hogy végre egy
kicsit levegőhöz jutnak.
Szerintem mi, felnőttek néha
elfelejtjük, milyen hosszúnak tűnik egy tanév gyerekszemmel. Nekünk csak „még
pár hét”. Nekik viszont egy egész örökkévalóság.
Az év vége felé sokszor elhangzanak
mondatok, amiket talán mindannyian hallottunk már:
„Még ezt a pár hetet bírd ki!”
„Most már igazán szedd össze magad!”
„Mi lesz így a bizonyítványoddal?”
És bár ezek mögött legtöbbször
féltés van, a gyerekek gyakran csak annyit éreznek belőle: még mindig
teljesítenem kell.
Pedig ilyenkor talán pont az
ellenkezőjére lenne szükségük.
Egy kis lazításra.
Több játékra.
Kevesebb nyomásra.
Néha egy plusz fél órára a kertben.
Egy közös fagyizásra iskola után.
Arra, hogy ne minden beszélgetés a
jegyekről szóljon.
Különösen igaz ez a kisebb
gyerekekre. Az alsó tagozatosok még elképesztő fejlődésen mennek keresztül.
Vannak készségek, amelyek gyakorlás nélkül is beérnek idővel. Sokszor ősszel
már olyan dolgok mennek nekik könnyedén, amelyekkel tavasszal még küzdöttek.
Ezért hiszem azt, hogy a nyárnak
nem a plusz munkafüzetekről kell szólnia.
Hanem a gyerekkorról.
A sáros lábakról.
A hosszú bicikliutakról.
A mezőről szedett virágokról.
Az esti beszélgetésekről.
A vízipisztoly-csatákról.
Az unatkozásról.
Igen, még arról is.
Mert néha éppen az unalom teremti
meg a helyet a fantáziának.
Az év végi időszakban sokat
segíthet, ha elfogadjuk: most egy kicsit másképp működnek. Lehet, hogy rosszabb
jegyet hoznak. Lehet, hogy többször felejtenek otthon valamit. Lehet, hogy
nehezebben ülnek le tanulni.
Ez nem feltétlen lustaság.
Gyakran csak fáradtság.
És talán nekünk, szülőknek is
érdemes ilyenkor magunkra nézni.
Mert valljuk be: mi is kimerülünk.
Mi is várjuk a nyarat.
Mi is számoljuk a napokat.
Talán ezért leszünk
türelmetlenebbek.
Talán ezért mondjuk ki azt, amit
később megbánunk.
Pedig néha elég lenne leülni
melléjük, és azt mondani:
„Látom, hogy fáradt vagy.”
„Már nincs sok hátra.”
„Megcsináltad. Végigmentél ezen az éven.”
Mert a tanév vége nemcsak a
bizonyítványról szól.
Hanem arról is, hogy mennyit
nőttek.
Mennyit fejlődtek.
Mennyi mindent tanultak – nemcsak a
könyvekből, hanem az életről is.
És igen… talán ezért várják annyira
a gyerekek a tanév végét.
Nem azért, mert nem szeretik az
iskolát.
Hanem azért, mert gyerekek.
És a nyár számukra még mindig azt
jelenti, amit nekünk is jelentett valaha:
szabadságot.
Levegőt.
Kalandot.
És azt az érzést, hogy most egy kicsit tényleg csak gyerekek lehetnek. 💛
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése