Méhes Károly: Kezdő vak

 

Méhes Károly: Kezdő vak – amikor a bizonytalanság is tanít

– csendes könyvek, amelyek mélyre mennek

Vannak könyvek, amelyek nem a történetükkel ragadnak meg, hanem azzal a csenddel, amit maguk után hagynak. Amelyek nem sodornak, nem akarnak mindenáron hatni – mégis észrevétlenül beköltöznek az ember gondolataiba. Méhes Károly Kezdő vak című kötete számomra pontosan ilyen olvasmány volt.

Ez a könyv nem kínál könnyű válaszokat. Nem ad kapaszkodókat egyértelmű formában. Inkább kérdez. Csendesen, visszafogottan, mégis nagyon pontosan. Olyan kérdéseket, amelyekkel mindannyian találkozunk – csak talán nem mindig merünk szembenézni velük.

A kötet egyik legerősebb motívuma a bizonytalanság. Az a fajta belső állapot, amikor már nem látunk tisztán – nem feltétlenül a szemünkkel, hanem a gondolatainkkal, az érzéseinkkel. A „kezdő vak” kifejezés számomra nem a fizikai látás elvesztéséről szólt, hanem arról az élethelyzetről, amikor újra kell tanulnunk tájékozódni. Amikor már nem működnek a régi minták, és kénytelenek vagyunk másképp figyelni a világra.

A versek nyelve letisztult, szinte minimalista, mégis rendkívül sűrű. Nincsenek benne felesleges szavak, minden mondatnak súlya van. Olyan, mintha minden gondolat egy-egy pillanatfelvétel lenne – egy érzésről, egy emlékről, egy felismerésről. És ezek a pillanatok lassan összeállnak egy nagyobb képpé: az emberi lét törékenységéről.

Különösen megérintett az, ahogyan a kötet a mulandóságról beszél. Nem drámai módon, nem túlhangsúlyozva, hanem szinte hétköznapi természetességgel. Egy alma életén keresztül, egy apró veszteségen keresztül, egy emlék felvillanásán keresztül. És talán pont ez adja az erejét: hogy nem nagy szavakkal, hanem apró részletekkel mutatja meg azt, amit mindannyian érzünk.

A múlt és a jelen különös módon fonódik össze a versekben. Mintha a jelen homályában a múlt képei élesebbé válnának. Mintha az emlékezés egyfajta kapaszkodó lenne abban a bizonytalanságban, amit az idő múlása hoz magával.

És mégis, a kötet nem válik nyomasztóvá. Melankolikus, igen – de közben ott van benne valami csendes elfogadás. Valami finom, visszafogott életigenlés. Az a felismerés, hogy a veszteség nemcsak hiány, hanem bizonyíték is: hogy volt mit elveszítenünk. Hogy volt, ami fontos volt.

Ez a könyv nem a gyors olvasások közé tartozik. Nem lehet egy lendülettel végigrohanni rajta. Inkább megállít. Arra késztet, hogy visszalapozzunk, újraolvassunk, elidőzzünk egy-egy soron. És talán közben egy kicsit magunkon is.

A Kezdő vak azoknak szól, akik nem félnek a csendtől. Akik szeretnek elmélyülni, gondolkodni, és akik nem kész válaszokat keresnek, hanem kérdéseket.

Mert néha a kérdések visznek közelebb önmagunkhoz. 💛

---

 

Köszönöm a lehetőséget a Prae Kiadónak!

Köszönöm, hogy elolvashattam ezt a kötetet!