Van egy kis hely a nappaliban.
Nem nagy, nem különleges – mégis valahogy mindig oda húz a szívem.
És mégis: ott történik valami.
Az olvasás nálam nem egyik napról a
másikra lett a mindennapok része. Nem volt egy nagy elhatározás, hogy
„mostantól minden nap olvasni fogok”. Inkább lassan, szinte észrevétlenül
kúszott be az életembe. Először csak néha, amikor épp jutott rá idő. Aztán
egyre gyakrabban. Végül pedig már hiányozni kezdett, ha kimaradt.
Rájöttem, hogy az olvasás nem idő
kérdése. Hanem döntésé.
Mert idő valójában sosem lesz több.
A nap ugyanúgy 24 órából áll, a teendők listája pedig mindig hosszabb, mint
szeretnénk. De ha van egy hely, ami hívogat, egy pillanat, amit magunknak
adunk, akkor a könyv már nem „luxus”, hanem természetes része a napnak.
A nappali sarkában kialakult egy
kis világ. Nem tudatos tervezés volt, inkább apró lépések sorozata. Egy
kényelmes fotel, amiben tényleg jó ülni. Egy lámpa, aminek a fénye nem bántja a
szemet, csak finoman körülölel. Egy kis asztal, amin mindig van hely a teának
vagy kávénak. És persze a könyvek, amik hol egymásra halmozva, hol szépen
sorban várják, hogy sorra kerüljenek.
Ez a hely lett az én „megállásom”.
Nem kell hozzá sok idő. Néha csak
tíz perc. Néha egy fejezet. Néha csak pár oldal. De ezek a kis pillanatok
összeadódnak. És egyszer csak azon kapod magad, hogy már nem keresed az időt az
olvasásra – mert ott van, beépülve a napodba.
Sokat segített az is, hogy
elengedtem a „tökéletes olvasás” gondolatát. Nem kell órákon át olvasni. Nem
kell mindig koncentráltan, zavartalanul. Van, hogy közben gyerekzsivaj van a
háttérben, van, hogy félbe kell hagyni, mert valaki kér valamit. És ez így van
rendjén.
Az olvasás nem egy külön világ a
mindennapokon kívül. Hanem része annak.
Az esti rutin is sokat adott.
Amikor a nap már lecsendesedik, és a telefon helyett könyvet veszek a kezembe,
valahogy más lesz az egész este. Nyugodtabb. Lassabb. Olyan, mintha egy kicsit
magamhoz térnék a nap végén.
És igen, van, hogy napközben is ott
lapul a táskában egy könyv. Egy váratlan várakozás, egy rövid szünet – és máris
előkerül. Ezek a lopott percek néha többet adnak, mint egy hosszú, „ráérős”
délután.
Az olvasásban az is szép, hogy
mindig ad valamit. Egy gondolatot, egy érzést, egy mondatot, ami veled marad.
És ezekből lassan összeáll valami. Egy belső világ. Egy csendes, saját tér.
És talán ez az, ami miatt igazán
fontos lett számomra.
Nem csak a történetek miatt.
Hanem azért, mert közben én is egy kicsit visszatalálok magamhoz.
A nappali sarkában, egy könyvvel a
kezemben.
✨ Ha most még csak néha jut időd
olvasni, ne aggódj.
Elég egy pár oldal. Egy kis sarok. Egy halk döntés.
És egyszer csak azt veszed észre:
az olvasás már nem „belefér”…
hanem hozzád tartozik. 💛
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése