Aztán rájöttem, hogy ez a „majd
egyszer” nem fog csak úgy megérkezni.
Mert a napok tele vannak. Mindig.
És ha nem figyelek, minden percnek lesz helye – csak nekem nem.
Sokáig abban a hitben éltem, hogy
az énidőhöz hosszú, zavartalan órák kellenek. Egy egész délután. Egy nyugodt
este. Egy olyan időszak, amikor senki nem szól, nem kér, nem keres.
De három gyerek mellett ilyen
ritkán van.
És amikor ezt elfogadtam, valami
megváltozott.
Elkezdtem észrevenni a kis réseket
a napban. Azokat a rövid, sokszor jelentéktelennek tűnő pillanatokat, amiket
addig automatikusan kitöltöttem: gyors pakolással, még egy feladattal, még egy
„csak ezt gyorsan megcsinálom” dologgal.
Pedig ezek a percek… valójában
ajándékok.
Egy csésze kávé csendben.
Pár oldal egy könyvből.
Egy mély levegő a kanapén ülve.
Nem sok.
De mégis elég ahhoz, hogy egy kicsit visszatérjek magamhoz.
Volt egy másik fontos felismerés
is: nem kell mindent egyedül csinálnom.
Anyaként hajlamosak vagyunk úgy
érezni, hogy minden a mi felelősségünk. Hogy nekünk kell kézben tartani,
megszervezni, megoldani mindent.
De az apaidő nem „segítség”.
Hanem közös élet.
Amikor ezt kimondtam – magamnak és
otthon is –, megnyílt egy kis tér.
Egy kis levegő.
És ugyanilyen fontos volt az is,
hogy megtanuljak segítséget kérni. Nem mindig könnyű. Néha még most sem az. De
egy óra nyugalom, egy séta egyedül, egy kis kiszakadás a mindennapokból… sokkal
többet ad, mint elsőre gondolnánk.
Talán a legnehezebb mégis a
fejünkben történik.
Az, hogy elengedjük a
tökéletességet.
Hogy ne legyen mindig minden
rendben.
Hogy ne legyen mindig minden kész.
Hogy néha a porszívózás helyett tényleg leüljünk.
Mert igen, ott marad a morzsa a
földön.
Ott marad a mosatlan egy ideig.
De ha közben egy kicsit
feltöltődünk, akkor sokkal többet adunk vissza a családunknak is.
Egy türelmesebb anyukát.
Egy nyugodtabb hangulatot.
Egy mosolyt, ami nem csak „kifelé” szól.
Az is segített, hogy elkezdtem
tudatosan kis rituálékat kialakítani.
Nem nagy dolgokat.
Csak kapaszkodókat.
Egy reggeli kávé csendben, mielőtt
mindenki felébred.
Egy esti olvasás, amikor már alszanak.
Egy fix idő a héten, ami tényleg az enyém.
Nem mindig sikerül.
De amikor igen, az egész nap más lesz.
És közben azt is megtanultam, hogy
az énidő nem mindig azt jelenti, hogy egyedül vagyok.
Néha ott van a gyerekek mellett is.
Egy közös rajzolásban.
Egy mesében.
Egy lassabb délutánban.
Csak akkor működik, ha én is jelen
vagyok benne.
Három gyerek mellett az idő nem
több.
De a figyelem más lehet.
És talán ez a kulcs.
Nem tökéletesen csinálni.
Nem mindent egyszerre megoldani.
Hanem apránként visszatalálni önmagunkhoz.
Mert nem csak anyák vagyunk.
Hanem mi is ott vagyunk még
valahol a sok szerep mögött.
És megérdemeljük, hogy időnként
újra találkozzunk vele. 💛
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése