Vissza az emberek közé – félelemmel az újrakezdés küszöbén

 

Ahogy egyre közeledik az időpont, hogy visszatérjek a munka világába, egyre erősebben érzem magamban a félelmet.

Félek attól, milyen lesz újra emberek között lenni.
Félek attól, hogy képes leszek-e újra természetesen kapcsolódni.
Félek az első beszélgetésektől, az ismerkedéstől, attól, hogy vajon „illeszkedem-e” majd.

Több mint hét év hosszú idő. Ennyi idő alatt az ember ritmust vált. Más lesz a mindennapok szerkezete, más a prioritás, más a tempó. És most, amikor újra közösségbe kell lépnem, úgy érzem, mintha egy idegen világ küszöbén állnék.

Idegennek érzem magam

Az egyik legerősebb érzés bennem az, hogy idegennek érzem magam más emberek között.
Mintha lemaradtam volna valamiről.
Mintha a többiek folyamatosan haladtak volna előre, én pedig egy másik pályán mozogtam volna.

Néha azt érzem, nem találom a hangot. Nem tudom, hogyan kapcsolódjak könnyedén. A small talk fárasztónak tűnik már gondolatban is. Attól tartok, hogy majd esetlen leszek, túl csendes, vagy éppen túl zárkózott.

És közben ott motoszkál bennem a kérdés:
Mi van, ha már nem tudok úgy kapcsolódni, mint régen?

A hét év súlya

Ez a több mint hét év nem üres idő volt. Tele volt tapasztalattal, tanulással, érzelmi hullámzásokkal, felelősséggel. Csak éppen nem a klasszikus munkahelyi közegben telt.

Mégis, az ember hajlamos úgy érezni, mintha „kiesett volna”. Mintha a társas készségek berozsdásodtak volna. Mintha újra kellene tanulni azt, ami valaha természetes volt.

Pedig talán nem elveszett ez a képesség.
Talán csak alvó állapotba került.

A félelem mögött vágy is van

Ami érdekes: a félelem mellett ott van bennem a vágy is.
Vágy arra, hogy újra tartozzak valahová.
Hogy legyenek beszélgetések, közös nevetések, szakmai sikerek.
Hogy újra legyen egy olyan tér az életemben, ahol nem csak adok, hanem kapok is visszajelzést, inspirációt.

Ez a kettősség nagyon erős: mennék is, meg bújnék is vissza a biztonságba.

Mi segíthetne?

Talán az, ha megengedem magamnak, hogy ne kelljen az első naptól tökéletesnek lennem.
Ha elfogadom, hogy az újrakezdés mindig bizonytalan.
Ha nem várok el magamtól azonnali magabiztosságot.

Talán segíthetne az apró lépések gondolata.
Nem kell rögtön mindenkivel mély kapcsolatot kialakítani. Elég egy-egy rövid beszélgetés. Egy mosoly. Egy közös kávé.

Talán segíthetne az is, ha emlékeztetem magam: az elmúlt hét év nem elvett tőlem, hanem adott. Empátiát. Türelmet. Kitartást. Mélységet. Ezek pedig mind értékek egy közösségben.

És talán a legfontosabb:
nem vagyok egyedül ezzel az érzéssel. Sokan félnek az újrakezdéstől, csak nem mindig beszélnek róla.

Lehet, hogy nem visszatérés – hanem új fejezet

Egyre inkább próbálok úgy gondolni erre az időszakra, mint nem visszatérésre, hanem új fejezetre. Nem ugyanaz az ember megy vissza a munka világába, aki hét éve kilépett onnan. Több lettem. Más lettem.

És lehet, hogy nem is kell „olyanná” válnom, mint régen voltam.
Lehet, hogy az új közegben az új énem talál majd helyet.

Félek. Igen.
De talán a félelem most csak azt jelzi, hogy valami fontos következik.

És talán lépésről lépésre újra megtanulok emberek között lenni. Nem tökéletesen. Nem görcsösen. Hanem emberien.