Amikor a szeretet túl sok ajándékban mérődik – és elfogy a türelem

---

Szerintem sok család ismeri ezt az érzést.

Amikor megszületik az első unoka, a nagyszülők szinte új életre kelnek. Mindenből a legjobbat, legszebbet, legújabbat szeretnék megvenni neki. És persze ki tudna ezért haragudni? Hiszen ott a szeretet, az öröm, a vágy, hogy mindent megadhassanak annak a kicsinek, akit annyira vártak.

Csakhogy az évek telnek, jön a következő unoka, aztán talán még egy, és a lendület nem csökken. Az ajándékok jönnek, minden ünnep egy kisebb „meglepetés-fesztivál”.

És amikor a gyerekek már értik a világot, észreveszik az apró különbségeket, a figyelmet, a csomagokat, a szatyrokat, amikben valakinek van valami – másnak meg nincs.

És akkor a kisebbik, a maga négy évével, fél óra után megkérdezi:

„Anya, én mikor kapok ajándékot?”

Először csendben mosolyogsz, aztán próbálod elterelni a figyelmét, majd harmadszor, negyedszer is elmagyarázod, hogy most nem az ő napja van. De közben látod rajta a zavarodottságot. Mert ott a táska, benne valami, amit ő is látott, és amit nem kap meg. És közben a felnőttek – nagynénik, nagyszülők – összehúzott szemöldökkel figyelik a „csúnyán viselkedő” gyereket.

Nem értik, hogy nem a gyerek a hibás.
Nem érti, miért baj, hogy ő is szeretne egy apróságot.
Nem érti, hogy miért kell bocsánatot kérnie valamiért, amit valójában nem ő rontott el.

Mert mi, szülők, hónapról hónapra, ünnepről ünnepre próbáljuk megtanítani nekik, hogy a szeretet nem csomagban mérhető.
Hogy az ünnep nem az ajándékról szól.
De közben ott áll a rokonság, akik minden alkalommal érkeznek – nem látogatóba, hanem áruházi mennyiséggel. És persze mindezt a legnagyobb jó szándékkal.

Aztán, amikor szóvá mered tenni, hogy talán túl sok ez már, jön a döbbenet.

„Miért vagy ilyen hálátlan?”
„Mi csak jót akarunk…”

Ma én is kimondtam. Finoman, de határozottan:
„Nem mi kapattuk el őket.”

Megfagyott a levegő.
De valahogy nem bántam meg. Mert ez nem szemrehányás volt, hanem egy határ. Egy elég volt.

Nem akarok több szemrehányást a gyerekeim felé, amikor csak annyit szeretnének, hogy velük is törődjenek – nem ajándékokkal, hanem figyelemmel.
Nem akarom, hogy a gyerekeim azt tanulják meg, hogy a szeretet ára egy új játék.

És igen, kimondtam a férjemnek is:

„Lehet, hogy idén karácsonykor maradjunk itthon.”

A családról, a nevetésről, az együtt töltött időről, a mézeskalács illatáról, a csillogó szemekről – ajándékpapír nélkül.

Mert néha a legnagyobb szeretet az, ha végre nem adunk semmit.
Csak odafigyelést. Megértést. És egy csendes, nyugodt karácsonyt. 🎄💛

Nem büntetésből, nem dacból, hanem békéből.
Hogy az ünnep újra arról szóljon, amiről kellene: rólunk.

---