Van az a pillanat, amikor végre leülhetsz. A kávé gőzölög, a gyerekek épp eljátszanak, és néhány percre elhiszed, hogy most tényleg pihensz. Aztán mire az első korty végigér a torkodon, valaki szól: „Anyaaa…” – és a varázs odavan.
Sokáig azt hittem, ez
az én-idő. Az a pár perc, amikor senki nem szól, amikor csend van, és végre magamra
figyelhetek. De aztán rájöttem: ez csak szünet. Nem feltöltődés.
A kávé nem elég. Mert
nem a koffein hiányzik, hanem én magam.
Az a rész, aki nem
anya, nem feleség, nem háztartásvezető, nem logisztikai szakember. Hanem Niki,
aki szeret írni, olvasni, alkotni, csendben lenni, vagy épp beszélgetni
valakivel, aki érti, nem csak hallja.
Az igazi én-idő nem a
csöndes percek számától függ, hanem attól, mit kezdünk velük.
Lehet tíz perc, de ha abban benne van valami, ami valóban a tiéd – egy séta,
egy oldal egy könyvből, egy öltés a hímzésben, egy mély lélegzet, egy pillanat,
amikor nem szolgálsz, hanem csak létezel –, akkor az már több, mint
szünet. Az már élet.
Rájöttem, hogy az
én-idő nem menekülés, hanem visszatérés.
Visszatérés önmagamhoz,
ahhoz a nőhöz, aki nem veszett el, csak egy ideig másokat helyezett előtérbe.
És most lassan, finoman, szeretettel tér vissza.
💬
Nem elég a kávé. Kell mellé egy kis csend, egy kis őszinteség és egy kis
önmagunk. Mert az igazi én-idő nem kívül kezdődik – hanem belül.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése