Hogyan találtam vissza a hobbimhoz anyaként?

 

Sokáig azt hittem, hogy ha valamihez igazán ragaszkodom, akkor azt a gyerekek érkezése után is magabiztosan tovább tudom vinni. Aztán megszülettek. És hirtelen rájöttem: az idő nem tágul, a nap 24 óra, és az estére félretett terveim nagyjából annyit érnek, mint a gyerekek kezébe adott keksz – néhány perc alatt eltűnnek.

Az első hónapokban – sőt, az első években is – a hobbim valahol a „majd egyszer…” polcon porosodott. Amikor mégis eszembe jutott, egy pillanatra belém mart valami furcsa hiányérzet. Mintha egy darabkám hiányozna. Mintha valaki odabent csendben integetne: hé, én is itt vagyok!

Aztán szép lassan, nagyon finoman, elkezdtem visszacsempészni az életembe azt, ami mindig is örömet adott.

Nem úgy, mint régen. Nem órákon át, nem tökéletes rendben és nem állandó fókusz mellett. Inkább apró, elcsent pillanatokban:

• amikor aludtak
• amikor tíz perc csend jutott rám
• amikor úgy éreztem, ha most nem csinálok valamit, ami tényleg rólam szól, akkor megfulladok a sok szereptől

És akkor történt meg az a csoda, amire nem is számítottam:
rájöttem, hogy nem kell visszatérnem a régi formámhoz ahhoz, hogy élvezni tudjam azt, amit szeretek.
Nem kell tökéletesség. Nem kell hosszú időablak. Nem kell minden eszköz előkészítve.

Csak én kellek, és pár perc, amikor megengedem magamnak.

Azóta más szemmel nézek a hobbimra.
Már nem elvárás, nem „projekt”, nem teher.
Ez lett az én kis szigetem. Az a hely, ahol újra megtalálom magam azokban az időkben, amikor
az anyaság néha teljesen kitölti a teret.

Visszatalálni a hobbimhoz nem azért volt fontos, mert szükségem volt valamire, amiben „jó” vagyok.

Hanem azért, mert szükségem volt valamire, ami én vagyok.

És ha van valami, amit anyaként biztosan megtanultam, az az, hogy a boldog anya mindig egy kicsit jobb világot teremt a gyerekeinek is. És ehhez sokszor elég egy ceruza, egy könyv, egy fonal — vagy bármi, ami egy kicsit visszahoz önmagamhoz.