„Az a nap, amikor újratanultam pihenni”

 

Nem is tudom, mikor felejtettem el igazán pihenni. Talán akkor, amikor megszületett az első gyermekem, és hirtelen minden pillanat másokról szólt. Vagy talán akkor, amikor elkezdtem az álmaimat megvalósítani – az apró ajándékokat, a blogot, a könyveket, a közösségi projekteket. Minden napra jutott valami feladat, valami cél, valaki más, akiről gondoskodni kellett.

És valahogy közben én magam kicsit elvesztem a teendők listájában.

Azt hittem, a pihenés majd eljön, ha “mindent elintéztem”.

De sosem jött el. Mert mindig volt valami még. Egy e-mail, egy megírandó poszt, egy vacsora, egy mosás, egy el nem pakolt játékhalom a nappaliban.

És egyszer csak azon kaptam magam, hogy a testem működik, de a lelkem már csak robotpilótán repül.

---

Aztán jött egy nap, ami eleinte pont olyan volt, mint a többi.
Siettem, intéztem, meg akartam felelni mindennek – és valahol a harmadik kávém környékén egyszerűen megálltam.
A gyerekek játszottak, én pedig leültem a kanapéra, csak egy percre.
És nem keltem fel.
Nem tettem fel új mosást, nem írtam meg a listát holnapra, nem terveztem semmit.
Csak néztem ki az ablakon, ahogy a fény átszűrődik a függönyön.
És először éreztem azt hosszú idő után, hogy jól esik nem csinálni semmit.

Azon a napon tanultam meg újra pihenni.
Nem nagy dolgokkal – nem wellness hétvégével, nem csendes meditációval, hanem azzal, hogy engedtem magamnak megállni.
Hogy ne legyek hasznos. Ne legyek elérhető. Csak legyek.

---

Rájöttem, hogy a pihenés nem lustaság.
Nem időpazarlás.
Hanem újrakezdés.
A pillanat, amikor a lelked levegőt vesz, és azt mondja: „Köszönöm, most már jobban vagyok.”

Azóta sem megy mindig könnyen.
Még most is előfordul, hogy a “majd később” győz a “most megállok” felett.
De egyre gyakrabban emlékeztetem magam arra, hogy nem kell mindig menni. Nem kell mindig adni. Néha az a legnagyobb ajándék, ha magadnak adsz egy kis időt.

---

✨ „A világ nem dől össze, ha néha lelassulsz. De te összedőlsz, ha sosem teszed.”

---