Amikor anya lettem, úgy éreztem, minden porcikámmal a gyermekeimre koncentrálok – és ez így is volt. Minden nap, minden gondolat, minden mozdulat körülöttük forgott. Hónapok, majd évek teltek el így, és észre sem vettem, hogy közben valaki egyre halkabban lett bennem: én magam.
Az anyaság csodálatos,
de közben el is rejt. Olyan, mint egy vastag, puha takaró, ami melegít, de néha
már alig kapni alatta levegőt. Egy idő után azt vettem észre, hogy ha
megkérdezik, „mire vágyom”, nem tudok válaszolni. Nem azért, mert nincsenek
vágyaim, hanem mert elfelejtettem meghallani őket.
Aztán jöttek az apró
felismerések.
Egy délután, mikor a
gyerekek aludtak, csak leültem a csendben. Nem csináltam semmit. Nem pakoltam
el, nem főztem előre, nem írtam listát. Csak ültem. És valami egészen különös
történt: jó volt. Rájöttem, hogy nem kell minden pillanatban hasznosnak lennem.
Hogy az én időm is értékes, még akkor is, ha „nem termel” semmit.
Innen indult a változás
– kis lépésekben.
Egy séta egyedül, egy
könyv, amit csak magam miatt olvastam. Egy nap, amikor nemet mondtam valamire,
mert tudtam, hogy elfáradtam. Eleinte bűntudattal, később már
megkönnyebbüléssel.
Az önmagam keresése nem
látványos folyamat.
Nem egyik napról a
másikra történik, és nem mindig könnyű. De ahogy újra felfedeztem, mit
szeretek, mitől érzem jól magam, mintha visszatértek volna a színek. És a
legfontosabb: megtanultam, hogy az anyaság nem zárja ki az „én”-t. Csak idő
kell hozzá, hogy újra egymásra találjunk.
Most már tudom:
Az önmagamhoz vezető út
nem menekülés az anyaság elől, hanem visszatérés a teljességhez.
Kis lépések, nagy
felismerések – és egyre tisztábban hallom a hangot, ami mindig is ott volt
bennem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése