Anyaság után – mikor kezdtem újra keresni önmagam?

 

Az anyaság mindent felforgat. A napokat, a szokásokat, az alvást, a határokat, az időérzékelést… és talán leginkább: az identitást. Sokáig úgy éreztem, mintha valaki szépen lassan leszedné rólam azokat a rétegeket, amelyek korábban meghatároztak. Ki voltam „előtte”? Mitől voltam én? Mi maradt bennem abból a nőből, aki valaha voltam?

Az első években – főleg amikor minden gyerek kicsi volt – a mindennapjaim úgy teltek, mintha futottam volna valami láthatatlan szalagon. Hajnalban keltem, este estem össze, és közben ezer apró feladat között lavíroztam. A saját gondolataimra már alig maradt hely. Nemhogy célokra, álmokra. Sokszor csak túlélésre.

És ez rendben is van egy darabig.

Az anyaság természetesen magával hozza az önfeladást. De valahol útközben elkezdtem azt érezni: ha mindig mindenki másnak adok, akkor lassan eltűnök.

A fordulópont csendes volt. Nem egy nagy felismerés, nem drámai pillanat. Inkább olyan, mintha egy halk belső hang egyszer csak megkérdezte volna:

„És te? Te hol vagy ebben a történetben?”

Onnantól kezdtem el lassan – igazán lassan – visszaépíteni magam.

Nem óriási lépésekkel.
Csak apróságokkal, amik mégis visszahozták azt az érzést, hogy nem csak anya vagyok, hanem ember is:

• elkezdtem újra olvasni, nem csak mesekönyveket;
• előszedtem a régi kreatív ötleteimet;
• írtam;
• tanultam;
• engedtem magamnak pár perc csendet naponta;
• és mertem újra célokat kitűzni.

Azt hiszem, az önmagamhoz visszavezető út nem egyszeri nagy döntés, hanem sok apró „igen” saját magam felé.

Igen a pihenésre.

Igen a fejlődésre.

Igen arra, hogy amit én szeretek, annak helye legyen az életemben.

Anyaként újra önmagamra találni nem azt jelenti, hogy visszamegyek oda, ahol gyerekek előtt voltam. Hanem azt, hogy megengedem magamnak: változzak, növekedjek, és új szerepek mellett is legyen bennem hely a saját álmaimnak.

És talán a legfontosabb:

A gyerekeim nem annak örülnek majd, ha mindig tökéletes vagyok… hanem annak, ha boldog.