Sokáig azt hittem, hogy a jó anya mindig elérhető. Hogy nem mond nemet. Hogy ott van, amikor kell, és még akkor is, amikor már nem bírja.
Aztán egy napon észrevettem, hogy miközben mindenkinek adok magamból, én magam lassan elfogyok.
Eleinte csak apró jelek voltak: türelmetlenebb lettem, elfelejtettem örülni a kicsi dolgoknak, és este, amikor végre csend lett a házban, nem tudtam másra vágyni, csak csendre. De nem arra a nyugalomra, amit választunk – hanem arra, amit kikényszerítünk, mert már nem bírunk több zajt, több feladatot, több kérdést.
Sokáig küzdöttem a bűntudattal.
Ha elmentem sétálni egyedül, hiányérzetem volt.
Ha leültem olvasni, rögtön azt éreztem, hogy valamit „hasznosabbat” kellene csinálnom.
Ha nem játszottam a gyerekekkel minden percben, azt hittem, ezzel kevesebbet adok nekik.
Pedig a valóság pont az ellenkezője.
Amikor időt kérek magamnak, nem tőlük veszem el — hanem magamból adok vissza egy darabot.
Mert egy kipihent, feltöltődött, mosolygós anya sokkal többet adhat, mint egy kimerült, túlhajtott, önmagát hibáztató nő.
Meg kellett tanulnom, hogy az én-idő nem luxus, hanem alapszükséglet.
Nem önzés, hanem szeretet — önmagam és a családom felé is.
Most már tudom, hogy néha a legjobb, amit tehetek, az az, ha kilépek egy pillanatra a mókuskerékből.
Ha becsukom az ajtót, és nem azért, hogy kizárjak valakit, hanem hogy visszataláljak magamhoz.
Ma már nem kérek bocsánatot, ha fáradt vagyok.
Nem magyarázkodom, ha pihenni akarok.
És nem érzem kevesebbnek magam attól, hogy időt kérek.
Mert ahogy a gyerekeimnek is szükségük van rám,
úgy nekem is szükségem van önmagamra.
________________________________________
Neked mit jelent az én-idő? Van olyan pillanat a napodban, ami csak rólad szól – bűntudat nélkül?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése