Van bennünk egy furcsa hajlam arra, hogy a múltat ellenségként kezeljük.
Ha
visszanézünk, sokszor csak a hibákat látjuk: a döntéseket, amiket másképp
hoznánk meg, az embereket, akiket el kellett engednünk, a helyzeteket, amikben
nem voltunk elég bátrak, erősek vagy tudatosak. Pedig valójában minden egyes
lépés, amit megtettünk, valamihez elvezetett.
Ahogy
telnek az évek, egyre világosabbá válik: a múlt nem azért van, hogy
szégyelljük, hanem azért, hogy megértsük.
Minden
régi életszakasz — legyen az egy ifjúkori álom, egy elhibázott kapcsolat, egy
elveszett barátság, vagy akár egy régi munkahely — valamit megtanított
arról, kik vagyunk, és arról is, kik már nem szeretnénk lenni.
A
múltban ott van az az ember, aki hitt, hogy képes rá.
Ott
van az is, aki sírt, amikor nem ment.
Ott
van az, aki újrakezdett.
És
ott van az is, aki ma te vagy — csak kicsit nyersebben, kicsit
tapasztalatlanabbul, de ugyanazzal a szívvel.
Sokáig
próbáltam elengedni régi korszakokat, mintha azok akadályoznának a
továbblépésben.
Aztán rájöttem, hogy nem hátráltatnak, hanem tartanak. Mint a gyökerek,
amiket nem látunk, de nélkülük egyetlen új ágat sem tudnánk növeszteni.
A
régi életszakaszok nem veszteségek, hanem rétegek. Mindegyik hozzáad
valamit: egy gondolatot, egy érzést, egy új nézőpontot.
Nem
kell minden döntésünket felülírni. Elég, ha felismerjük, hogy akkor az volt
a legjobb tudásunk szerint helyes. És ha ma másképp látjuk, az csak azt
jelenti, hogy fejlődtünk.
A
múlt nem börtön, hanem térkép.
Megmutatja,
honnan jöttünk — és segít abban, hogy eljussunk oda, ahol önmagunk legigazibb
változata vár. 🌿
💬 Te melyik életszakaszodra nézel vissza ma már
hálával, még ha akkor fájt is?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése