Húsz év. Kimondani is furcsa. Egy pillanatnak tűnik, és mégis egy fél élet.
Amikor leültem a tizennyolc éves önmagam emlékei közé, előjöttek a régi
nevetések, a padban elrejtett üzenetek, a ballagás napjának illata, a közös
titkok és a nagy álmok, amelyekről akkor hittük, hogy megválthatjuk velük a
világot.
Az osztálytalálkozó valahol több, mint egy esemény – inkább egy
időkapszula, amelyet együtt nyitunk ki. A múlt és a jelen találkozása. A
fiatal, bizonytalan énünk kezet fog a mostani, tapasztaltabb önmagunkkal.
Látni a régi arcokat, ahogy felnőttként is ott bujkál bennük a kamaszkori
mosoly — ez valami megmagyarázhatatlanul meghitt érzés. Mintha az idő nem is
telt volna el. És mégis: mindannyian viseljük magunkon az évek történeteit. A
kihívásokat, a családokat, a veszteségeket, a megvalósult és elengedett
álmokat.
A találkozó után marad egy furcsa melegség:
hogy nem vagyunk egyedül az úton. Hogy valamikor, egy adott
pillanatban, mindannyiunk élete ugyanabból a padból, ugyanabból a folyosóból
indult el.
És bármennyire másfelé sodort minket az élet, ez az apró közös pont örökre
összeköt minket.
A nosztalgia ilyenkor nem fájdalmas, inkább gyógyító.
Emlékeztet arra, hogy honnan indultunk, és mennyit nőttünk azóta.
Arra is, hogy a múlt nem lezárt fejezet, hanem egy olyan alap, amire ma is
támaszkodhatunk.
Ha húsz év után újra találkozol a régi osztálytársakkal, nem csak a múltat
látod meg – hanem azt is, mivé lettetek. És ha jól figyelsz, magadat is
egy kicsit tisztábban látod.
💬
Talán ezért olyan különleges minden osztálytalálkozó:
mert az ember a többiekben is önmagát keresi — azt a fiatal, álmodozó, bátor
énjét, aki még mindig ott él bennünk, csak néha elfelejtünk figyelni rá.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése