Van benne valami különös varázs.
Amikor október végén a
nappalok rövidülni kezdenek, és a sötét egyre korábban ereszkedik le a
háztetőkre, az ember érzi: közeledik valami. A gyertyák, a mécsesek, a faragott
töklámpások fénye mást jelent ilyenkor, mint az év bármely más szakában.
Egyszerre szimbolizálja a fényt, ami a sötétségben is utat mutat – és az
emlékezést, ami összeköti a múltat a jelennel.
Sokan gondolják, hogy a
Halloween pusztán egy amerikai szokás, de a gyökerei sokkal mélyebbre
nyúlnak. Az ősi kelta Samhain ünnepből nőtte ki magát, amely a
betakarítás végét és a tél kezdetét jelezte. Úgy hitték, ezen az éjjelen
elvékonyodik a határ az élők és a holtak világa között – a szellemek
kiszabadulhatnak, a lelkek pedig hazatérhetnek.
A kereszténység később Mindenszentek
és Halottak napja néven új jelentést adott az ünnepnek, de a lényeg
ugyanaz maradt: emlékezni és megőrizni.
A Halloween tehát nem
ellensége ezeknek a napoknak, hanem egy másik oldalról mutatja meg ugyanazt az
érzést. A fény és a sötétség, az élet és a halál, a félelem és a játékos
nevetés közötti egyensúlyt.
Gyerekeknek ez a nap
sokszor a jelmezek, a csokigyűjtés és a nevetés ideje – felnőtteknek
pedig alkalom egy kis borzongásra, régi filmek újranézésére, vagy éppen egy
pihentető, otthoni estéhez.
A lényeg nem az, hogyan ünnepeljük, hanem az, hogy helyet adunk benne
a kapcsolódásnak: a múlt emlékeinek, a családnak, a fénynek a sötétben.
Akár mécsest gyújtunk,
akár töklámpást, ugyanazt az ősi vágyat éljük meg:
hogy emlékezzünk, nevessünk és ne féljünk attól, ami elmúlt – mert
minden sötétségben ott a fény is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése