Nem kellett nagy dolog.
Nem egy új munka, nem
egy drámai fordulat, nem egy hatalmas siker. Csak néhány apró öröm, ami lassan,
de biztosan visszahozta azt az énemet, akiről azt hittem, végleg elveszett a
mindennapok sűrűjében.
Egy könyv, ami valahogy
pont akkor talált meg, amikor a legnagyobb szükségem volt rá.
A sorai közé bújva emlékeztem rá, milyen érzés igazán énként létezni –
nem csak anya, nem csak feleség, nem csak szervező, főző, logisztikus lenni.
Hanem ember, aki gondol, érez, álmodik.
Egy beszélgetés, ami
nem a gyerekekről, a bevásárlásról vagy a napi teendőkről szólt.
Hanem rólam. Arról, hogy mi van bennem, mire vágyom, mitől félek. Egy olyan
baráttal, aki nem akart megoldani semmit, csak meghallgatott.
És egy alkotás – egy
apró kézműves dolog, amit két gyerekalvás között, fél órában csináltam. Nem
tökéletes, de az enyém. És miközben készült, újra éreztem azt a halk, ismerős
izgalmat: „Ezt én csináltam.”
Ezek az apró örömök nem
változtatták meg az életemet.
De engem igen.
Lassan, csendben,
szeretettel.
Mert néha ennyi is
elég, hogy újra higgyünk magunkban:
egy könyv, egy
beszélgetés, egy alkotás.
Három apróság, ami
visszaadta, hogy elég vagyok – pont így, pont most. 🌸
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése