„Amikor anya is ember” – miért nehéz kimondani, hogy elfáradtam?

 

Valamiért az anyaságot még mindig hajlamosak vagyunk egyfajta „szuperképességként” látni.

Mintha a gyerek születésével együtt a nő elveszítené a jogát a fáradtsághoz, a türelmetlenséghez, a rossz napokhoz. Mintha a „jó anya” mindig mosolyogna, mindig tudná, mit kell tennie, és mindig maradna benne még egy utolsó csepp energia.

Pedig anya is ember.

És az ember elfárad. Testben, fejben, lélekben.

Az elfáradás nem gyengeség. Nem azt jelenti, hogy rossz anya vagy, hanem azt, hogy nap mint nap helyt állsz. Hogy figyelsz, szervezel, gondoskodsz, és közben megpróbálsz önmagad is maradni. És ez embert próbáló feladat.

A legtöbben mégis nehezen mondjuk ki azt az egyszerű mondatot: „Elfáradtam.”
Talán mert félünk az ítélettől. Talán mert azt hisszük, a gyerekek, a társunk vagy a környezetünk szemében ezzel elismernénk a „kudarcot”. Pedig ez nem kudarc – ez őszinteség.

 

Lehet, hogy épp azzal mutatjuk meg gyerekeinknek a legtöbbet, ha megtanuljuk kimondani:
– Most szükségem van egy kis pihenésre.

– Most én sem vagyok a legjobb formámban.

– Most én is ember vagyok.

 

Mert ha mi megtanulunk megengedni magunknak egy kis gyengeséget, ők is meg fogják tanulni, hogy az érzéseiket nem kell elrejteni. Hogy a fáradtság nem szégyen, hanem természetes része az életnek.

 

Néha a legbátrabb dolog, amit tehetünk, az az, hogy megállunk egy pillanatra, és kimondjuk:
„Most pihenek. Mert anya is ember.” 🌿