A „túl sok” nő története – amikor mindent akarsz, de önmagadat sem akarod elveszíteni

 

Van egy mondat, amit sok nő ismer, még ha soha nem is mondták ki neki szó szerint:

„Túl sok vagy.”

Túl érzékeny, túl ambiciózus, túl hangos, túl őszinte, túl fáradt, túl álmodozó, túl önálló.

Túl valamilyen.

Sokáig azt hittem, hogy a „túl sok” egy hiba.

Valami, amit csökkenteni kellene. Visszavenni belőle, leplezni, finomítani.

Hogy beférjek egy keretbe, ami nem nekem lett rajzolva.

De aztán rájöttem: nem az a baj, ha sok vagyok. Az a baj, ha kevesebbé teszem magam mások kedvéért.

Mert amikor mindent akarsz – szeretni, dolgozni, fejlődni, alkotni, gyereket nevelni, közösséget építeni –, az nem túlzás, hanem életvágy.

És ha közben nem akarod elveszíteni önmagad, az nem önzés, hanem önismeret.

A „túl sok” nő valójában az, aki egyszerre akar mindent:

·       a gyerekei mosolyát és a saját álmait,

·       a csendet és a pezsgést,

·       az otthont és a kiteljesedést.

 

Csak épp közben megtanulja, hogy nem kell minden nap mindent elbírnia.

Nem kell minden szerepben tökéletesnek lennie.

Elég, ha minden este úgy hajtja álomra a fejét, hogy tudja:

ma sem adta fel önmagát.

Mert a „túl sok” nő nem túl hangos, nem túl érzékeny, nem túl akaratos.

Ő az, aki tudja, hogy a világ néha túl kicsi ahhoz, amit adni tud.

De mégis ad – nap mint nap, csendben, kitartóan, szeretettel.