Az anyaság gyönyörű, de sokszor kegyetlenül őszinte tükör is. Tele van szeretettel, ölelésekkel, első mosolyokkal és „szeretlek, anya” pillanatokkal – de ugyanúgy tele van fáradtsággal, kimerültséggel, lemondásokkal és néha azzal az érzéssel is, hogy valahol útközben mi magunk elvesztünk.
Sokszor halljuk, hogy
„az anyaság a legnagyobb hivatás”. Ez igaz. De attól még lehet bennünk egy
másik hang, ami azt suttogja: szeretnék valami mást is. Szeretném, ha látnának
bennem nőt, alkotót, dolgozót, barátot – nem csak anyát.
És itt jön a tabu:
szabad-e ilyet gondolni? Nem hálátlanság ez?
Pedig nem. Nem bűn
vágyni többre, hiszen az identitásunk sokrétegű. Az, hogy szükségünk van saját
térre, álmokra, célokra, nem kisebbíti az anyai szeretetet. Sőt, erősebbé tesz:
egy kiegyensúlyozottabb anya teljesebben tud jelen lenni a gyerekei életében.
A bűntudat sokszor
társadalmi elvárásokból születik: hogy „a jó anya mindig elérhető”, „nincs
fontosabb dolga, mint a gyerek”. De a valóságban a jó anya nem az, aki
feláldozza önmagát – hanem aki képes szeretettel élni, példát mutatni, és
közben önmaga maradni.
Ezért fontos kimondani:
nem baj, ha nem elég „csak” anya lenni. És nem kell bűntudatot éreznünk miatta.
Mert az anyaság nem béklyó, hanem egy gazdag, színes réteg abból, akik vagyunk.
Lehetünk egyszerre
anyák és önmagunk – és ez így van jól.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése