Vannak napok, amikor reggel úgy
ébredünk, mintha el sem aludtunk volna. A testünk ólomnehéz, a gondolataink
kótyagosak, a mosolyunk inkább reflex, mint valódi öröm. Mégis, amikor valaki
megkérdezi: „Hogy vagy?”, a válaszunk legtöbbször az, hogy „Jól”, vagy
„Megvagyok.” Miért olyan nehéz kimondani egyszerűen: fáradt vagyok?
A társídalom, a környezet, sőt néha
mi magunk is azt várjuk el magunktól, hogy mindig erősek, energikusak, „jó
anyák”, „jó dolgozók”, „jó feleségek”, „jó barátok” legyünk. A fáradtság
kimondása valahogy gyengeségnek tűnik – pedig valójában az egyik legnagyobb
bátorság.
Az igazság az, hogy a „fáradt vagyok” nem azt jelenti, hogy alkalmatlan vagy, hanem azt, hogy ember vagy.
Anyaként, nőként vagy éppen munkában helytálló emberként sokszor olyan mennyiségű láthatatlan munkát végzünk, ami másoknak észrevétlen marad. Ezek a nap végén súlyként ülnek a vállunkon – mégis mosolygunk, szervezünk, teljesítünk. És ebben valahol benne van az a téves hiedelem, hogy ha kimondjuk, mennyire fáradtak vagyunk, azzal csalódást okozunk másoknak.
Pedig a fáradtság őszinte kimondása
nem gyengeség, hanem egy fontos lépés önmagunk felé.
Amikor ki mered mondani: „Most kimerült vagyok”, valójában azt üzened magadnak is, hogy figyelembe veszed a saját határaidat. Ez az első lépés ahhoz, hogy megtanuljunk pihenni, időt kérni, segítséget elfogadni.
Nem kell mindig erősnek lenni. Nem kell mindig minden feladatot mosolyogva, szó nélkül vállalni. A „fáradt vagyok” mondatban ott van az őszinteség, a tisztelet önmagunk felé és az a csendes bátorság, ami segít, hogy mások is megértsenek és támogassanak.
Legyünk őszinték: a fáradtság
kimondása nem a gyengeség jele, hanem a szeretet egyik formája – önmagunk
iránt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése