Az önmagamhoz vezető kerülőutak – mit tanítanak a mindennapok?

Van egy mondás, miszerint: „Az út maga a cél.” Sokáig nem értettem igazán, mit jelent. Úgy gondoltam, hogy az élet egyenes vonal, ahol a célokat szépen sorban kipipáljuk, és minden lépéssel közelebb kerülünk „valami nagyhoz”. Aztán megszülettek a gyerekeim, és rájöttem: az élet inkább egy kacskaringós ösvény, tele kerülőutakkal, váratlan akadályokkal és megállókkal – és pont ezekben a kitérőkben találjuk meg önmagunkat.

 A mindennapok néha kaotikusnak tűnnek: rohanás az óvodába, bevásárlás két hiszti között, gyorsan összedobott vacsora, mosás, pakolás, altatás. Aztán van az a csendes pillanat, amikor mindenki alszik, és leülök egy csésze kihűlt teával, és elgondolkodom: Ki is vagyok én ebben az egész forgatagban?

 A választ sokszor nem a nagy döntésekben, hanem az apró dolgokban találom meg:

 Abban, amikor egy váratlan mosoly felülír egy nehéz napot.

 Abban, amikor elbukok valamiben, de rájövök, hogy a világ nem dől össze.

 Abban, amikor észreveszem, hogy nem baj, ha nem minden tökéletes – a gyerekeim akkor is szeretnek.

 Abban, amikor megtanulok nemet mondani, vagy épp segítséget kérni.

 

 A mindennapok „kerülőútjai” tanítanak meg türelemre, önelfogadásra és arra, hogy az értékeim nem a teljesítményemből fakadnak, hanem abból, aki vagyok. Néha a legnagyobb fejlődést a legapróbb, legszürkébb hétköznapok adják: egy kis séta a játszótérre, egy esti mese közbeni ölelés, egy fáradt nevetés a káoszon.

Az önmagamhoz vezető út nem gyors és nem egyenes. De minden kanyarban ott van valami, amiért hálás lehetek – és ami közelebb visz ahhoz a nőhöz, aki szeretnék lenni.