Hogyan éli meg egy anya a magányt még családon belül is?

Sokan azt gondolják, hogy aki családban él, annak a magány ismeretlen fogalom. Hiszen ott a férj, a gyerekek, a mindennapi nyüzsgés. Hogy lehetne magányos valaki, akinek sosem „csendes” a háza?

Pedig a magány nem mindig a fizikai egyedüllétet jelenti. Sokkal inkább azt az érzést, amikor nincs, aki igazán megértsen, akihez úgy tudnál kapcsolódni, hogy közben önmagad lehetsz.

Egy anya élete tele van kapcsolatokkal – de ezek a kapcsolatok gyakran a feladatokról szólnak. „Kész a reggeli?”, „Hol a tiszta póló?”, „Elhoztad a gyereket az oviból?” – a kommunikáció legtöbbször szervezés, logisztika, sürgetés. A mély beszélgetések, a „Hogy vagy?” valódi meghallgatása sokszor elmarad.

És ilyenkor jön az a furcsa űr: nem vagy egyedül, mégis magányos vagy.

A magány anyaként különösen összetett. Ott a folyamatos fizikai jelenlétigény – a gyereked akar téged, mindig, minden helyzetben. És mégis, miközben folyamatosan „fogva tartanak”, lelkileg egyre távolabb sodródsz másoktól. Néha attól, aki melletted alszik. Néha a barátoktól, akik már más életszakaszban vannak. Néha saját magadtól.

Ez a magány nem mindig látványos. Nem sírsz miatta nap mint nap. Csak érzed, hogy valami hiányzik. Hogy nincs, akivel úgy beszélgethetnél, ahogy régen. Hogy a saját gondolataid visszhangjában élsz, és néha úgy érzed, ha kimondanád őket, senki sem értené.

De erről kevés szó esik. Mert ott a félelem, hogy hálátlannak tűnsz. Hogy „minek panaszkodsz, hiszen van családod”. Pedig a magányt elismerni nem hálátlanság – hanem bátorság. És az első lépés afelé, hogy ne ragadj benne.

Lehet, hogy a megoldás egy új hobbi, egy támogató közösség, vagy csak egyetlen ember, akivel tényleg le tudsz ülni beszélgetni. De az biztos, hogy kimondani: „Magányos vagyok” – felszabadító.

Mert attól, hogy kimondod, még nem vagy kevésbé jó anya. Csak ember vagy, aki társaságra vágyik. És ez így teljesen rendben van.