A könyvek mindig ott voltak. Gyerekként, felnőttként, anyaként. Elbújni egy történetbe olyan volt, mint átlépni egy másik világba, ahol mások gondolatai ringattak. De ahogy az életem zajosabb lett – három gyerek, rengeteg kérdés, kevés válasz – rájöttem, hogy néha nem mások szavaira van szükségem, hanem saját csendemre.
A hímzés
ezt adta vissza.
Az első öltéseknél még halk zúgás volt a fejemben. Bevásárlólista, félbehagyott
mese, a mosás jelez. De aztán... a cérna kisimul, a mozdulat ismétlődik, és egy
idő után már nem gondolkodom. Csak vagyok. A kezem dolgozik, a
lelkem pihen.
Míg egy
könyv elvisz valahová, a hímzés idehoz.
A jelenbe. A testembe. A mostba.
És néha,
miközben egy virág szirma rajzolódik ki a vásznon, hirtelen megértek valamit
magamból. Nem szavakkal. Nem mondatban. Csak úgy… lassan, öltésről öltésre.
A könyv
gondolatot ad. A hímzés teret.
És mindkettő segít hazatalálni. Másképp.
Te mit találsz meg az alkotásban, amit a
szavak nem tudnak elmondani?
Szívesen olvasnám.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése