Anyaság: az önmagamhoz vezető kerülőút?

Nem így képzeltem.
Azt hittem, az anyaság majd hozzáad az életemhez – nem pedig teljesen elnyeli azt.

Aztán megszülettek a gyerekeim, és én – egy ideig eltűntem.

Nem tragikusan, nem hangosan. Csak úgy, csendben leolvadt rólam minden más szerep, minden cél, minden megszokott ritmus.

Eltűntem a napirendek mögé, a mosások alá, a fáradtság alá.

És egy ideig azt hittem, ez veszteség.

De most, évekkel később, amikor néha már ki tudok lépni egy kicsit ebből a burokból, és visszanézni – valami mást látok.

Nem elvesztem, csak épültem – másképp.

Nem lépésről lépésre haladtam önmagam felé, hanem kanyarogva.
A gyerekek nem elvették tőlem azt, aki vagyok – hanem megtanítottak máshogy nézni rá.

Megtanultam:
– hogy van erőm akkor is, ha sírok.
– hogy a csend nem mindig hiány, hanem néha gyógyulás.
– hogy az önazonosság nem mindig nagy döntésekben, hanem apró, kitartott öltésekben születik meg újra.

És ha most megkérdezed, visszamennék-e?
Visszacsinálnám-e, hogy "ne tűnjek el ennyire"?
Talán nem.
Mert ez a kerülőút vitt oda, ahol most végre látom:
nem veszítettem el magam.
Csak átalakultam.
És amit most építek, az nem a régi életem visszavágya – hanem egy új, amiben benne van a múlt is, meg az, aki lettem közben.

---

 Kérdés az olvasókhoz:

Neked mi volt az a pont, ahol azt érezted: mégis visszatérsz magadhoz?
És vajon te is kerülőúton jutottál el oda?