Néha, amikor előveszem a régi hímzőfonalaimat, vagy leülök a laptop elé, hogy írjak pár sort, eszembe jut, milyen más voltam régen.
Akkoriban több időm
volt. Vagy legalábbis úgy tűnt, mintha lenne. Most meg minden percnek súlya
van, minden csendnek jelentősége. És mégis… amikor öltésről öltésre alakul egy
minta, vagy amikor egy mondat végre megtalálja a helyét a bekezdésben – valami visszatér
belőlem.
Ezek az apró, régi
hobbik olyanok, mint titkos ajtók a múltamhoz.
A hímzés türelmet
tanít. Az olvasás elcsendesít. Az írás segít megérteni.
És ezek együtt lassan
kirajzolják azt az énemet, aki valaha voltam – és aki most újra megtalálja
önmagát, csak kicsit másképp.
Mert az „új én” nem a
régi helyett születik.
Hanem abból épül, amit
már megéltünk, amit szerettünk, amiben ott hagytuk a lenyomatunkat.
Egy könyv, amit valaha
imádtam, most más szemmel olvasva új értelmet nyer. Egy régi hímzésminta már
nem csak dísz, hanem emlék. Egy blogbejegyzés nem csupán sorok egymás után,
hanem egy kis darab a jelenlegi életemből.
Lehet, hogy kevesebb
időm van most ezekre, mint régen.
De amikor mégis sikerül
időt szánni rájuk, az valami egészen különleges érzés.
Olyan, mintha kezet
fognék azzal a régi önmagammal, és azt mondanám:
„Nem tűntél el. Csak
most máshogy vagy itt.” 
---
Minden régi hobbi egy kis
kapocs a múltadhoz. Ne hagyd, hogy a rohanás elsodorja azt, aki valaha
inspirált.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése