Hányszor halljuk, vagy mondjuk viccesen, hogy „nekem az én-idő egy forró kávé a konyhaasztalnál”? Anyaként, nőként, feleségként vagy dolgozó emberként sokszor a legapróbb szünetek is felértékelődnek. És tényleg jól tud esni egy csésze kávé – főleg, ha kivételesen nem hűlt ki háromszor, mire az aljára érünk.
De vajon valóban elég
ez? Vagy csak megszoktuk, hogy minimummal próbáljuk feltölteni magunkat,
miközben belül sokkal többre lenne szükségünk?
Az én-idő nem luxus,
hanem szükséglet. Nem (csak) arról szól, hogy gyorsan felhörpintünk
valamit, hanem arról, hogy visszatalálunk önmagunkhoz. Hogy egy rövid időre nem
anya, nem házastárs, nem munkatárs vagyunk – hanem én. Az a valaki, aki
szeret olvasni, alkotni, sétálni, elmerülni a gondolataiban, vagy egyszerűen
csak csendben lenni.
🌸
Az én-idő valódi arca lehet:
- egy fél óra séta egyedül,
amikor halljuk a saját gondolatainkat,
- egy könyv, amit nem kötelező
olvasni, hanem mert jó,
- egy beszélgetés a barátnővel,
amiben nem a gyerekekről van szó,
- vagy akár csak egy
zenehallgatás úgy, hogy senki nem szól közbe.
A forró kávé jó kezdet,
de nem elég. Az én-időnek teret kell adnunk, mert nélküle lassan kiüresedünk.
És amikor sikerül megélni, akkor már nem bűntudatot érzünk, hanem hálát – hogy
újra töltődünk, újra önmagunk lehetünk.
Mert ha mi jól vagyunk,
a világ körülöttünk is jobban működik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése