Régen úgy olvastam, mint aki éhezik – habzsoltam a könyveket. Nem számított az idő, az oldal, a reggel. Belebújtam egy történetbe, és nem akartam kijönni belőle.
Ma?
Három oldal is sok.
Nem azért, mert ne lenne ott bennem az olvasás vágya – hanem mert soha
nincs elég csend hozzá. Mert mire belemerülnék, valaki mindig szól:
valaki éhes, valaki unatkozik, valaki elesett, valakinek most azonnal ANYA kell.
A könyvek most nem folyamatos utazások – inkább apró,
szaggatott pillanatok. Mint amikor zuhog az eső, és csak akkor mersz átszaladni
a másik oldalra, ha épp alábbhagy. Egy fejezet itt, két bekezdés ott, aztán
újra eltűnök a gyerekek kérdései, a mosatlan tányérok, a lefedetlen gondolatok
mögött.
És mégis: szükségem van rájuk.
Mert a könyvek nem csak szórakoztatnak – emlékeztetnek arra, ki vagyok.
Hogy van bennem még más is, mint az anya, a gondoskodó, a napirend-felügyelő.
Hogy van bennem kérdés, kíváncsiság, vágy. Néha csak három oldalnyi – de az is
elég, hogy újra lélegezzek.
Sokáig bántott, hogy már nem tudok „rendesen” olvasni. Hogy
nem vagyok elég figyelmes, elég kitartó, elég olvasó. Aztán
rájöttem: most így néz ki az olvasásom. Tömör, töredezett, mégis
mély.
És egy nap, talán épp akkor, amikor újra lesz időm
végigolvasni egy regényt egy szuszra, hiányozni fog ez a darabosság. Ez a harc
az időért, a csendért. Ez a küzdés azért, hogy megtartsam magamnak azt
a három oldalt.
Most ez van. És most ez is elég.
Kérdés az olvasókhoz (kommentre hívás):
Te mikor olvastál utoljára úgy, hogy senki sem szakított
félbe?
És mi volt az a könyv, amit akkor a kezedben tartottál?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése