Vannak még csodák – amikor a hétköznap megmutatja, hogy nincs egyedül az ember

 

Vannak napok, amikor az ember csak egy kis „én-időt” szeretne. Csak egy rövid szusszanást, egy kis nyugalmat, amikor nem mondja senki, hogy „anya”, és nem kell egyszerre háromfelé figyelni.
Én is így voltam ezzel — egyedül indultam vásárolni a Mikulás megbízásából, a szomszéd nagyvárosba. A férjem vigyázott a három gyerekre, én pedig élveztem, milyen ritka és jó is egy kicsit egyedül lenni.

Aztán hazafelé, amikor már rám sötétedett, megtörtént, amitől minden autós tart: elszállt a gyújtás.
Piros lámpánál, elsőként, egy négysávos út kellős közepén, nagyforgalomban. Se kép, se hang.
Ott álltam a sötétben, a veszélyvillogóval, és hirtelen minden átfutott a fejemben:
“Nem maradhatok itt. Most mit csinálok? Ki fog segíteni? Egyedül vagyok.”

A balra kanyarodó sávban épp megállt egy autó. Megkérdeztem a sofőrt, hogy ha le tud kanyarodni, jön-e segíteni. Bólintott… és ebben a pillanatban két idegen férfi jelent meg mellettem, mintha csak a semmiből bukkantak volna elő.

Nem kérdeztek sokat. Nem néztek furcsán. Egyszerűen segítettek.

Letolták a kocsit a közeli buszmegállóba, szereltek, nézegettek, próbálkoztak, gondolkodtak. Aztán egyszer csak — mintha mi sem történt volna — a kocsi beindult.

Én pedig csak álltam ott, hálával és megkönnyebbüléssel tele.

Mert az ember ilyenkor érzi igazán:

nincs egyedül. Még mindig vannak segítőkész, jó emberek. Igazi hétköznapi angyalok.

Nem tudom, kik voltak ők. Nem tudom a nevüket. De azt igen, hogy nekik köszönhetem, hogy biztonságban hazaértem.

És talán pont ez a csoda. Hogy a világ sokszor zajos, rohanó és elidegenedett — de néha megmutatja a legszebb arcát.

Amikor valaki megáll, odalép, és azt mondja:

„Segítek.”

És én csak remélni tudom, hogy amit aznap este kaptam, egyszer én is továbbadhatom valakinek.