Vannak napok, amikor az anyaság olyan, mint egy soha véget nem érő, szeretettel teli hullámvasút: nevetések, ölelések, csokis kéznyomok, közben mosás, főzés, játék, és persze az állandó figyelem. És mégis — bármennyire is szeretjük, ez az állandó jelenlét, az, hogy mindig „elérhetők” vagyunk, lassan felemészti azokat a csendes perceket, amikor csak mi magunk lehetünk.
Én sokáig azt hittem,
hogy az én-idő luxus. Valami, amit majd később megengedek magamnak — ha
a gyerekek nagyobbak lesznek, ha több időm lesz, ha kevesebb feladat, ha
majd... mindig csak ha.
Aztán egy nap a kávém
kihűlt, a könyvem a polcon porosodott, és észrevettem, hogy a „csend” már nem
is hiányzik, mert elfelejtettem, milyen érzés.
És akkor újrakezdtem.
Apránként.
Nem órákat, csak
perceket loptam vissza magamnak.
☕ Egy
bögre kávé.
Nem a kapkodva
kortyolt, félbehagyott reggeli menekülőital, hanem a valódi, lelassulós kávé.
Amikor leülök vele, és nem csinálok semmit. Nem válaszolok üzenetre, nem
pakolok, nem tervezek. Csak ott vagyok. Érzem az illatát, a melegét, a
pillanatot.
📚
Egy jó könyv.
A könyv számomra kapu.
Nem menekülés, hanem visszatérés önmagamhoz. Olvasni anyaként nem önzés,
hanem töltődés — egy másik világon keresztül saját magamhoz találok vissza.
Van, hogy csak pár oldal fér bele, de azok az oldalak aranyat érnek.
🤍
És a csend.
Nem mindig tökéletes,
néha a gyerekek nevetése vagy egy kisautó zaja keveredik bele, mégis ott van. A
belső csend. A lélegzetvételnyi nyugalom, amikor nem kell megfelelni senkinek.
Ma már tudom: ezek a
percek nem apró kiváltságok, hanem alapvető szükségletek.
Az anyaság szép és mély, de akkor tud igazán virágozni, ha mi magunk is időről
időre visszatérünk a saját gyökereinkhez. A kávé, a könyv és a csend nem
menekülés — hanem emlékeztető: hogy én is itt vagyok.
Mert az én-idő nem
elválaszt a gyerekeinktől.
Pont ellenkezőleg: visszaad
minket nekik – kipihenten, mosolyogva, újra önmagunkként.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése