Furcsa, milyen érzés rátalálni egy régi naplóra.
Ott hever egy fiók
mélyén, porosan, összegyűrt lapokkal, és amikor kinyitod, hirtelen visszaránt a
múltba.
Azokba az évekbe,
amikor még más volt a hangod, mások voltak a kérdéseid, a félelmeid, és talán
még az álmaid is.
Nem készültem rá, hogy
egyszer egy poros füzet fog visszavezetni önmagamhoz.
A napló, amit régen
írtam, ma engem olvasott.
A lapokon ott voltam
én: a bizonytalan, keresgélő, érzékenyebb, nyersebb önmagam.
Az a változat, aki még
nem tudta, hová tart az élete, de azt igen, hogy mennyire szeretne boldog
lenni.
Olvasni a saját
gondolataimat évekkel később olyan volt, mintha nem is én írtam volna őket…
És mégis nagyon
ismerősek voltak.
Mintha a régi énem
megfogta volna a kezem, és azt súgta volna:
„Itt voltál mindig.
Csak elfelejtetted.”
Mert néha tényleg
elveszünk.
A mindennapok
sodrásában, a szerepek között, az anyaság, a munka, a háztartás, a kötelességek
hálójában könnyű eltávolodni a saját hangunktól.
És nem vesszük észre,
hogy apránként csöndesebbé válunk.
Kevesebbet kérdezünk.
Kevesebbet álmodunk.
Kevesebbet figyelünk
magunkra.
A naplólapok között
viszont ott volt a tiszta hang.
Az az őszinte,
szűretlen én, aki mert nagyot álmodni.
Aki leírta, mire
vágyik.
Aki kimondta, mitől
fél.
Aki hitt abban, hogy a
története még alakul — és hogy neki is van beleszólása.
Olvasni ezeket a
sorokat olyan volt, mint belenézni egy tükörbe, ami nem torzít.
Egy tükörbe, ami nem a fáradtságot mutatja, nem a napi feladatokat, hanem azt
az embert, aki mindig is ott volt: engem.
És akkor rájöttem:
vissza lehet találni. Mindig.
Nem kell hozzá óriási
változás.
Nem kell elutazni, új
életet kezdeni, mindent hátrahagyni.
Elég néha kinyitni egy
régi füzetet, és meghallani azt a hangot, amit az idő elnyomott.
A régi naplóim nem
nosztalgiát adtak.
Hanem kapaszkodót.
Emlékeztettek arra, ki
voltam — és arra is, hogy ki szeretnék lenni.
Néha a múltunk
mutatja meg legjobban az utat önmagunk felé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése