Van valami különös abban, ahogy az anyaság megváltoztatja a kapcsolatainkat.
Egyrészt sosem vagy igazán egyedül – mindig van valaki körülötted, aki éhes, álmos, kérdez, vagy csak annyit mond: „anya, nézd!”. Másrészt viszont mégis gyakran magányosnak érzed magad.
Ez az ellentmondás az
egyik legnehezebb része az anyaságnak.
Ott vagy az óvoda előtt, az iskola udvarán, a játszótéren, a szülői csoportban
– emberek vesznek körül, mégis nehéz igazán kapcsolódni.
A beszélgetések sokszor
a gyerekek körül forognak: ki mit eszik, melyik tanító mit kért, milyen cipő
kell a tornaórára. De mi van velünk? Ki kérdezi meg, hogy mi hogy
vagyunk, hogy alszunk-e, hogy mikor volt utoljára csak rólunk szóló napunk?
Barátságot kötni
anyaként azért nehéz, mert más ritmusban élünk.
A beszélgetések közé
beékelődik egy gyerekhang, egy hívás, egy „anya, segíts!”.
Az időpontok csúsznak, a tervek felborulnak, és sokszor még a legjobb szándék
ellenére sem tudjuk tartani a kapcsolatot úgy, ahogy szeretnénk.
Pedig ott van bennünk a
vágy: kapcsolódni. Meghallgatni, megértve lenni.
Csak közben annyi minden mást is cipelünk. A felelősséget, a napi rutint, a
lelki terheket.
És amikor végre lenne egy kis időnk, gyakran már csak csendre vágyunk.
De ha valaki mégis
marad.
Ha valaki tudja, hogy
nem mindig leszel elérhető, mégis ír.
Ha nem sértődik meg, ha
nem válaszolsz azonnal.
Ha megérti, hogy a „ma
nem megy” mögött nem elutasítás van, hanem fáradtság — azzal
máris elkezdődik valami. Egy csendes, őszinte, lassan épülő barátság.
És talán ez a legszebb
az anyaságban is: megtanít, hogy a kapcsolódás nem a tökéletes jelenlétből,
hanem az őszinte pillanatokból születik. 
Nem baj, ha kevesebb a barátod, mint régen. A
fontos az, hogy akik maradnak, azok valóban látnak téged — nemcsak anyát, hanem
embert is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése