Van az a pillanat,
amikor az ember hirtelen észreveszi: tele van a naptár, tele a fej, és valahogy
a lélek is kezd megtelni.
Nem panaszból, hanem
mert minden, amit csinálunk, fontos, szerethető, értelmes. Csak éppen sok.
Én is így vagyok ezzel.
A blog, ami szívem
egyik fele.
Az SZMK, ami közösséget
és összetartozást ad.
A hímzés, ami
megnyugtat, lelassít, kisimít.
És ott vannak a
gyerekek — a legfontosabbak, akik miatt minden másnak értelme van.
Sokszor elhatározzuk:
majd akkor írunk, amikor alszanak, majd akkor szervezünk, amikor már minden
elcsendesedett.
De aztán egyre többször
jön az érzés: belejöttem… szeretném ezt jobban csinálni, komolyabban, többet.
És jön a belső kérdés,
amitől minden anya szíve összeszorul: nem veszem el az időt a gyerekeimtől?
Pedig a válasz sokszor
egyszerűbb, mint hinnénk.
Nem az a baj, ha
csinálunk valamit magunkért.
A gyerekeinknek nem az
a fontos, hogy minden pillanatban velük legyünk, hanem hogy amikor ott vagyunk,
tényleg ott legyünk.
Hogy lássák: anya
nevet, anya alkot, anya lelkes.
Mert abból a példából
tanulják meg, hogy a felnőtt élet nem a lemondásról szól, hanem az
egyensúlyról.
A határ ott húzódik,
ahol már nem ad örömet, csak feszültséget.
Amikor a feladat már
nem tölt, hanem szorít.
És ezt a határt nem
szégyen meghúzni.
Nem önzés, hanem
önvédelem — és a család védelme is.
Nem kell minden nap
mindenben tökéletesnek lenni.
Elég, ha a szíved a
helyén van — és ha néha le tudsz ülni egy csésze tea mellé, a kezedben egy
tűvel, egy könyvvel, vagy csak a csenddel.
Mert az anyaság nem azt
jelenti, hogy feloldódsz a családban.
Hanem azt, hogy velük
együtt maradsz önmagad.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése