A bölcsibe adás és a bűntudat – amikor a szeretet két irányba húz

 

Vannak döntések, amelyeknél az ész és a szív egészen más irányba mutat.

A bölcsőde kérdése pontosan ilyen.

Menjen-e a gyerek, vagy maradjon otthon még velem?

Jót teszek neki, ha közösségbe kerül – vagy épp elárulom azzal, hogy „elengedem a kezét”?

A legtöbb anya fejében ez a belső párbeszéd hónapokon, akár éveken át is ott motoszkál.

 

Amikor az első gyerekem bölcsibe ment, azt hittem, jól döntök. Hiszen tudtam, hogy szeret ott lenni, hogy fejlődik, hogy társaságban új élményeket szerez.

De néhány hét után jött az a bizonyos bűntudat.

Én itthon voltam a kicsivel, ő pedig másokra volt bízva. A szívem suttogta: „keményszívű vagy”, az eszem pedig próbált nyugtatni: „ez a javadat szolgálja, ez neki is jó.”

És bár azóta is tudom, hogy nem ártott neki, mégis van bennem egy apró szúrás, ha erre az időszakra gondolok.

 

Aztán jött a második gyerek.

Vele más volt. Terhes voltam, sok időt voltunk együtt, nem volt bennem ugyanaz a kettősség, nem volt bűntudat.

És ez az élmény megmutatta, mennyire törékeny az egyensúly, amit anyaként nap mint nap keresünk: hogy egyszerre legyünk ott a gyerekeink mellett és önmagunk mellett is.

 

A harmadiknál pedig már tudom, hogy a bűntudat nem azt jelenti, hogy rossz anya vagyok.

Hanem azt, hogy fontos nekem, hogyan nő fel a gyerekem.

A bűntudat néha annak a jele, hogy törődünk.

 

Minden anya másképp csinálja jól.

Van, aki otthon marad tovább, van, aki visszatér a munkába, van, aki közösségbe engedi a gyerekét, mert tudja, ott bontakozik ki igazán.

A szeretet nem attól függ, hány órát töltünk együtt, hanem attól, hogy amikor együtt vagyunk, jelen vagyunk.

És ha néha bűntudatunk van, az sem baj – csak ne hagyjuk, hogy elhomályosítsa azt a tudást, hogy jó anyák vagyunk. Pont így. Pont most.