Kezem
alatt a tű lassan halad. Átszúrja az anyagot, visszatér. Egy öltés. Aztán még
egy.Nem sietek. A hímzés nem engedi a sietést.
A fonal
enyhén feszül, megfeszíti bennem is azt, ami eddig szétcsúszott: a
gondolatokat, a nap eseményeit, a figyelmemet. Egy ideje rájöttem: ha túl
gyorsan húzom, elcsúszik a minta. Ha nem elég határozottan, a szál kibomlik.
Pont úgy, mint én.
Hímzek,
mert kell valami, ami csak egy mozdulatra figyel.
A hímzés nem visel el többfelé figyelmet. Nem lehet közben beszélgetni,
tervezni, máshol lenni. Oda kell nézni. Oda kell lenni.
Ez a legnagyobb ajándéka.
A napjaim
zajosak. Három gyerek, három világ, háromféle kérés. Minden szét van aprózva. A
figyelmem darabokban, a testem folyton úton – szobák, poharak, zoknik között.
De amikor leülök hímezni, az idő más ritmusra vált.
Már nem rohan. Nem szakít meg. Csak halad. Egyenletesen. Öltésről öltésre.
Nem mindig
készül el, amit elkezdek. Van olyan minta, ami hónapok óta a fiókban pihen.
Van, amit újra kellett bontani. És olyan is, amit elrontottam, de mégis
befejeztem – mert a hiba is a történet része lett.
Ez is a hímzés része: nem lehet tökéletesen élni, és nem kell
tökéleteset alkotni. Elég, ha benne vagy.
Van valami
gyógyító abban, ahogy a kezem mozdul. A testem újra egy ritmusban van.
A gondolataim nem zavarják egymást, csak sorban haladnak.
Nem kell választ adni senkinek. Nem kell mondani semmit. Csak csendben lenni,
és tenni a dolgom.
Ez nem menekülés – ez visszatérés.
Néha arra
gondolok, hány nő hímzett előttem. Anyák, nagymamák, asszonyok, lányok –
csöndes kezek, gondolkodó tekintetek.
Ők is leültek este. A ház elcsendesedett. A világ tőlük is sokat kért. Ők is
visszavettek magukból egy kis részt.
Talán ugyanazt a mintát hímezte valaki száz évvel ezelőtt. Talán más volt a
fonal színe, de a mozdulat ugyanaz.
Egy öltés
előre. Egy vissza. Egy ritmus, ami nem múlik el.
És most,
itt vagyok én. Ugyanazzal a mozdulattal, ugyanúgy csendben.
Azt
hiszem, ezért hímzek még mindig.
Mert a nap
végén, amikor már nem kérdez senki, és a ház lassan lelassul, a fonál
visszavezet valahova.
Valahova, ahol újra csak vagyok.
Nem szerepben, nem feladatban – csak jelen, csendben, figyelve.
Szálanként
visszatalálok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése